Családi album

Azt hittem szép lesz,

mint ismert filmből,

egy kedves részlet,

és a kezem a lapokon.

A kép bennem él,

egy kis házzal…

színes virágokkal

ölelte dombon.

Most kiráz a hideg,

elszorul a torkom,

mert ott sosem volt ház,

minden sivár, néma,

csak annyira nagyon…

 

csak szerettem volna.

 

A valóság nem az én álmom,

az enyém szép volt,

ez meg egy rémálom.

Menekülnék innen,

a nyomasztó falaktól,

elbújnék idebent,

de ki véd meg magamtól?

 

A híd patakot ígér,

hallom csobogását,

vezet a korlát,

eltűnik, ami volt

és nincs már odaát,

a két part összeér.

 

De hol van a víz?

Volt valaha forrás?

Vagy csak az árok

épített maga köré falakat,

és álmodik a falak közé

úszkáló halakat.

 

Beszélek egy fához,

hogy enyhítse magányom,

a meder óriás lesz,

benne egy lábnyom.

Szomjazom, vizedből egy kortyot…

csak annyira nagyon…

 

Csak szerettem volna.

 

A rét szép volt,

tele volt virággal,

most szomorú zöld,

egy magányos madárdal,

építi fészkét bennem.

És én nem tudom.

Most nem tudom,

mit kéne tennem.

 

A zöld réten, színesbe öltözve,

csak fel-alá sétálok,

belül feketében,

siratom azt, ami volt

és azt, ami nem volt soha,

csak annyira nagyon…

 

Csak szerettem volna.

 

Gyorsabban lapozok,

legyek túl rajta,

ez nem az a hely,

ahová vágynék vissza.

Fák, kusza növények,

árnyék az ösvényen,

hirtelen sötét lett,

és belül fázom,

mint egy rossz lázálom,

ébresszen fel valaki!

 

Nem látom az utat,

mi innen kivezetne,

csak egy toll, egy papír,

remegő kezemben.

És nem mozdul semmi.

Nem pörög a film,

nincsenek képek,

előttem senki,

mögöttem léptek.

Rohantam, pedig maradtam volna,

csak annyira nagyon…

 

Csak szerettem!

Vagy tudtam volna.

Share: