Csak ne! (álomfoszlányok)

Csak ne! (álomfoszlányok)

Széttépett képek hevernek a padlón,

nézem, nézel rám, ahogy a fény

beszűrődik egy ajtón.

A képzeletem játszik,

vagy mi az, mi sajgón

hozzámér, majd bennem fázik tovább?

Lehetek?

Lehetek még ennél is ostobább?

Visszanézek, még egy pillantás feléd,

a távolból egy dal szól „csak ne szeressek beléd!”

Cigaretta füstbe bújok, te adod a tüzet,

mámoros ködbe lépek, hol minden fül süket,

csak én hallom a dalt s benne üzenetét,

„csak ne! csak ne szeressek beléd!”

– Ez még a tied! – szólsz. A többi csak kacat.

Egy kép, mi túlélt vihart, nem hatott rá

idő és semmilyen akarat.

Rajta színes betűk formálnak szavakat,

a lila ég felett s a vörös dombok alatt.

– Olvasd! – nyújtom feléd.

Kezedben a sorok szertefoszlanak.

– Olvasd! – nyújtod felém.

Csak egy üres lap maradt.

– Őrült vagy! – folytattad

s a lila ég alatt, ájultan zuhanok,

ahogy az utolsó képen a színes madarak.

Sajgó testem érzem, a kő hideg, kemény,

menekülök, mint egy szökevény,

füstömben bújok el, minden fül süket.

”Ne! Csak ne…!” – hallom a hangomat.

Majd csend lesz és szállnak a madarak,

a vörös dombok felett, a lila ég alatt.

 

Köllő Krisztina 2017-10-08